2014. április 18., péntek

Szegénységi bizonyítványomat kiállítva ezennel kijelentem, hogy életem legnagyobb könyvszenvedését a Száz év magány okozta. (szorosan mögötte a Szerelem kolera idején). Csak azért olvastam el mindkettőt, mert elkezdtem, és amilyen debil vagyok, ha elkezdek egy könyvet, azt muszáj befejeznem is. Értem a nagyságát, de nem érzem. Értjük?
Azon meg csak csöndben fintorgok, hogy amikor valaki meghal, (vagy beteg lesz,) akkor persze mindenki a legnagyobb rajongójává válik. Aki meg RIP xy megjegyzést tesz közzé a fészbukkon, azt azonnal törlöm.

2014. április 1., kedd

Biztos velem van a baj, ezt már régóta tudjuk. De annyira nem találom a helyem. Annyira nem értem az embereket. Annyira nem tudok azonosulni semmivel. Nem tudom megérteni a motivációkat, még kevésbé az eredménytelen szélmalomharcokat. Hogy miért a saját ellensége valaki. Hogy miért kell iszonyatosan túlkompenzálni (majd rám ripakodni, hogy de nem is). Miért gázabb bevallani azt, hogy a helyzet nem jó, a helyzet tarthatatlan, és nagyjából azt se tudom, hogy merre van előre, minthogy csak időm nincs a dolgokat kibogozni. 
Vagy direkt nem akarni elérni a kitűzött célt. Két lépéssel előtte addig pörögni forogni, amíg végül visszafelé elindulni.
Biztos jobb előre menekülni, mint egy helyben toporogni. Mint én. Mert nagyjából ahhoz is meg kell erőltetnem magam, hogy kikeljek az ágyból, és ne aludjam át az életemet. Mert amikor alszom, akkor  legalább nem azzal foglalkozom, hogy mennyire elbasztam. De a másik véglet jobb?